– Láttátok, hogy mi történt? – kérdezte Laci nevetve.
A többiek kérdő tekintettel bámultak rá.
– Mi történt? – kérdezett vissza Dani.
Laci a hasát fogta a nevetéstől, és alig bírt megszólalni.
– Valaki bekente borotvahabbal a felnőttek szállásának a kilincseit.
– De miért?
– Viccből, vagy nem tudom. A felnőttek keze mind tiszta hab lett.
– Tudják, hogy ki volt az?
– Még nem, de már elküldtek valakit P. T. Holmesért – magyarázta Laci.
– Kiért? – kérdezte Kristóf.
– P. T. Holmes a nagy tábori nyomozó, aki előtt rejtély még nem maradt megoldatlanul.
– Nem is hallottam róla – jegyezte meg Kristóf.
– Akkor gyertek velem a felnőttek szállásához! Már biztos ott van ő is, és hamarosan megoldja a rejtélyt.
Amint a fiúk odaértek, P. T. Holmes valóban ott volt már. A felnőttek közül akadtak néhányan, akik mérgesen járkáltak fel-alá, de többségük azért vette a poént, és jót nevettek.
– Miért is kell megtudni, hogy ki volt a tettes? Végül is jó poén volt, nem? – kérdezte Kristóf.
– Valakinek el kell takarítania a habot – jegyezte meg mellettük állva P. T. Holmes.
A fiúk csodálkozva nézték a nyomozót. Észre sem vették, hogy megállt mellettük. Laci összeszedte a bátorságát, és megszólalt:
– Sikerült megoldani a rejtélyt?
– Nekem még minden ügyet sikerült megoldanom. A valódi kérdés az, hogy az elkövetőt hogyan találjuk meg.
– Már tudja is, hogy ki volt a tettes? – lepődött meg Kristóf.
– Hát persze. Itt vagyok egy ideje. Megvizsgáltam az összes kilincset, a nyomokat. Bizonyítékokat is gyűjtöttem, egy dologra viszont még nem jöttem rá.
– Mire? – kérdezte Laci.
– Arra, hogy hol találom meg az illetőt.
– Biztos itt van a tábor területén, nem? – szólt vissza Kristóf.
– Azt gondolom, hogy nem. A bizonyítékok alapján egyik táborlakó sem lehetett az elkövető. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy az elkövető egy felnőtt.
Erre a kijelentésre a felnőttek is odafordultak és csodálkozva felbolydultak.
– Igen, egy felnőtt a tettes. Gyanakszom valakire, de meg kell bizonyosodnom róla, mielőtt bármit is mondok.
Azzal P. T. Holmes elhagyta a helyszínt. A többiek értetlenül bámultak utána.
– És most mi lesz? – rántotta meg a vállát Kristóf.
– Várunk, amíg a nyomozó visszajön. Mást nem tudunk tenni – felelte az egyik felnőtt.
Jó félóra eltelt, mire Holmes ballonkabátjában és kalapjában visszatért. Mögötte egy férfi jött.
– Az ott nem Imi, az író, aki tegnap volt a vendégünk? – bökte oldalba Lacit Kristóf.
– Tényleg ő az. Vajon mit keres itt?
– Szerintem mindjárt kiderül – felelte Kristóf, miközben Holmes és Imi megálltak.
– Nos, Hölgyeim és Uraim! Bizonyára mindannyian emlékeznek Imire, aki tegnap a tábor vendége volt. Egy kicsit elbeszélgettem az úrral, aki híres író, de egy kis csíny mellett nem tud elmenni. Esetleg elmesélné nekünk a történetet? – fordult Imi felé Holmes.
Imi leült a lépcsőre, és belekezdett:
– Tegnap, amikor beléptem a tábor területére, elkapott a nosztalgia. Azok a régi idők jutottak eszembe, amikor még én is gyerek voltam, és táboroztam. Micsoda bulik voltak! Láttam, hogy a gyerekek mennyire jól érzik magukat, de a felnőtteken inkább idegességet és stresszt vettem észre. Arra gondoltam, hogy vicces lenne megtréfálni a felnőtteket, hogy ők is nevessenek egy kicsit. Eszembe jutott ez a régi tréfa, amit még mi csináltunk gyerekkoromban. Bár úgy látom, kevésbé lett sikeres, mint vártam.
A felnőttek elgondolkoztak azon, amit Imi mondott, és hatalmas nevetésben törtek ki. Rájöttek, hogy igaza van. Felesleges mindig idegeskedni, és néha jó egy kicsit újra gyereknek lenni.
Nekiálltak együtt összetakarítani, ami némi habcsatába torkollott. A táborvezető meg akarta Holmesnak köszönni a munkáját, de a nyomozó addigra már eltűnt.
Kovács Dalma