Táborba készülök. Hurrá! Minden szép és jó volna, ha nem lenne az a fránya pakolás. A szüleimnek ugyanis sikerült szépen összeveszniük a csomagom fölött.

Anya elővette a legnagyobb bőröndünket, és abba kezdte el szép akkurátusan belehajtogatni a ruháimat. Vastag pulcsikat, mert hátha hideg lesz. Dzsekit, de nem ám sima eső- vagy széldzsekit, hanem béleltet, arra az esetre, ha még hidegebb lenne. Megpróbáltam finoman jelezni, hogy július van, és a jövő hétre plusz 26 és 31 fok közötti hőmérséklet várható, de Anya minderre fittyet hányt. Már a legmelegebb tréningnadrágomnál tartott.

Apa ekkor nemes egyszerűséggel kiröhögte. A kezébe vette a legeslegkisebb hátizsákot, amit a lakásban talált, és közölte, hogy az bőven elég lesz. Nagy hangon mesélni kezdte azokat az élményeit, amikor egy szál fogkefével stoppolta körbe Magyarországot. Neki anno elég volt egy hétre egy póló és egy farmer, meg persze egy fürdőnadrág.

Anya ekkor olyan szavakat emlegetett neki, mint váltóruha meg gyógyszer. A szája sírásra görbült, és kifejtette: nem venné a lelkére, ha az ő fiacskája megfázna vagy megbetegedne.

Apa szerint viszont egy igazi fiú keményen állja a sarat a természet viszontagságaival szemben, és semmi szüksége olyan dolgokra, mint sebtapasz vagy fertőtlenítőszer. Ha tövis megy az ujjába, azt puszta kézzel kirántja, sőt: büszkén viseli testén a karcolásokat. Anya gyilkos tekintettel meredt rá, és a fájdalomcsillapító mellé a biztonság kedvéért még szúnyogriasztót és gézt is csomagolt.

Én csak álltam ott, tétován, és arra gondoltam, vajon miért nem hagyják, hogy én magam pakoljak be a táborra, elvégre nem vagyok kis pisis. Annyira összevesztek azon, hogy kell-e hajszárító, vagy sem, hogy rájöttem: gyakorlatilag mindegy, ott vagyok-e.

Fogtam magam, szépen kiosontam a tárolóba, és előkotortam azt a túrazsákot, amelyiket még a nővérem használta a vándortáborban. Ha Zsófinak belefért a hálózsákja és az cucca egy teljes hétre, akkor nekem is pont meg fog felelni.

Szépen beleraktam néhány ruhát, pár tisztálkodószert, csak alapholmikat. Többet, mint Apa gondolta volna, de jóval kevesebbet, mint Anya. Amikor kész lettem, megjelentem a szüleim előtt, hátamon a tele zsákkal.

– Hát te? – hápogtak hüledezve.

– Indulok Kecskemétre – vonogattam a vállamat.

– És a kemény fiúk próbatétele? – így Apa.

– Na és a bőrönd? – sipított Anya.

– Íme, a pakk! – nevettem, és puszit nyomva mindkét szülőm meglepett arcára, kiléptem az ajtón. Irány a PEOPLE TEAM tábora!

Lejegyezte: Tóth Réka