Kinga néni belépett a 10/a osztálytermébe. A gyerekzsivaj nem szűnt meg a tanárnő érkezésére sem.

Csendesen lepakolt, majd a tábla felé fordulva írni kezdett. Középre nagy nyomtatott betűvel ezt írta fel: GYEREK. Alá pedig egy dátumot írt: 1989. november 20.

Hamarosan elcsendesedett az osztály is, mindenki leült a helyére. Csodálkozva nézték, hogy a matektanár vajon miért ír fel ilyesmit a táblára egyenletek helyett.

Kinga néni az osztály felé fordult, és így szólt:

– Ma egy kicsit másról fog szólni az óra, gyerekek. Gondolom, nagy az öröm, hogy nem fogunk dolgozatot írni. Azonban nem egy vidám téma az, amiről ma szeretnék beszélgetni veletek. Először is. Mit gondoltok, mi az a jog? Hogyan tudnátok megfogalmazni?

– Ami nekünk mint embereknek jár – mondta félve Julcsi.

– Igen, valami ilyesmi. Nézzük egy kicsit közelebbről! Mit gondoltok, mihez van jogunk?

– A beszédhez!

– Az alváshoz!

– Az élethez! – kiabáltak be sorba a gyerekek. Látszólag megfogta őket a téma.

– Igen-igen. Ez mind igaz. Arról mit gondoltok, hogy nektek mint gyerekeknek mihez van jogotok?

– A tanuláshoz! – vágta rá Botond.

– Igen. És még jogotok van a nevetekhez, az állampolgárságotokhoz és ahhoz is, hogy boldogan éljetek – jegyzetelte a táblára Kinga néni.

– Jogunk van megvédeni magunkat – szólt közbe Tomi, aki általában csendesen meghúzódik a hátsó padban.

Kinga néni az osztály felé fordult, nekidőlt a tanári asztalnak, és komolyan végignézett a gyerekeken.

– Tominak teljesen igaza van. A mai óra a gyerekek, vagyis a ti jogaitokról fog szólni. 1989-ben ezen a napon fogadta el az ENSZ a gyerekek jogairól szóló egyezményt. Én viszont most arról szeretnék veletek beszélni, hogy mi van akkor, ha valamelyik jogotok sérül. Sajnos a mai világban nagyon sok gyereket érint a bántalmazás témája. Legyen az testi, szóbeli vagy lelki bántalmazás. Gondoljatok csak bele, hogy mennyire rosszulesik nektek, ha kiközösítenek, vagy ha nem beszélnek veletek. Ezek nagyon fontos dolgok, gyerekek! Viszont kaphattok segítséget is. Ha a szüleiteknek nem tudtok szólni, mert nem olyan a kapcsolatotok, akkor itt vannak a tanárok vagy az iskolai segítőszolgálat. A lényeg, amit nagyon meg kell jegyeznetek, hogy ami nektek rossz vagy fáj, azt azonnal el kell mondanotok valakinek, aki segíteni tud nektek.

– És mi van akkor, ha nem beszélhetünk? – szólt közbe kíváncsian Niki.

– Arra is van megoldás. Van egy egyezményes jel, amit jó, ha ismertek. Nagyon egyszerű, viszont a világon bárhol megértik, ha bajba kerültök. Ez egyfajta S. O. S. jelzés. Megmutatom. Emeljétek meg az egyik kezeteket, tenyérrel előre. Azután a hüvelykujjatokat csukjátok a tenyeretekbe, és végül a másik négy ujjatokat zárjátok rá a hüvelykujjra. Ilyen egyszerű. Ebből bárki tudni fogja, hogy bajban vagytok, és komolyan fog venni benneteket.

A gyerekek tágra nyílt szemmel és tudásra éhezve figyelték Kinga nénit, ahogy mesélt nekik arról, hogy hány országban bántalmaznak gyerekeket, és mennyi rossz dolog történhet velük.

Kicsöngetéskor csendesen ült az osztály, és kérte Kinga nénit, hogy máskor is beszéljenek erről.

Kovács Dalma