Ábel, a tavalyi írótábor kiemelkedően tehetséges fiatalja imádta a középkori harcászatot bemutató programokat. Lássuk, hogyan mesél erről ő!

Kis korom óta sokat olvasok, főleg fantasyregényeket. Igazából azért is szerettem meg a fantasyt, mert általában középkori világokban játszódik. Sokat gondolkoztam azon, mi is vonz a leginkább a középkor felé.

Az biztos, hogy középkori várak már egészen kicsiként is elvarázsoltak. Nálunk, Magyarországon sajnos nem maradtak meg olyan pompázatos állapotban a várak, mint – mondjuk – amilyeneket Németországban vagy Franciaországban lát az ember. De valahol nem is baj ez, legalábbis engem nem zavart. Igazából a romok valahogy több teret hagytak a saját fantáziámnak. Jó volt gyerekként, míg anyuék fagyiért vagy valami szuvenírért álltak sorban, végignézni a tornyosuló kőfalakon, titkos átjárókon, és a lovagtermek maradványai közé odaképzelni királyi lakomákat, udvari intrikákat az ádáz várostromok után. A bonyolult építmények a felvonóhidaktól a gyilokjárókon át egészen a várárkokig csodálattal töltenek el a régi mesteremberek iránt. Egy darujuk sem volt, és mégis micsoda építményeket húztak fel, ráadásul egy hegytetőre!

Sárkányok, griffek és egyszarvúak – ezek a mitikus lények a legendás történeteikkel már az első fantasykönyveim olvasásakor rabul ejtették a szívemet. Később, már gimis irodalomórán tudtam meg, hogy ezek a lények a középkori folklórból és irodalomból származnak. Valahol ez a felismerés szerettette meg velem a tantárgyat – rájöttem, hogy csomó olyan elem, amelyet a fantasykönyveimben szeretek olvasni, valójában az „igazi” irodalomból jön. Nagyon érdekes elképzelni különben, hogy a középkori emberek tényleg – vajon tényleg? – hittek az olyan mesebeli lények létezésében, mint az egyszarvúak vagy a koboldok. Valahol irigylem is őket ezért.

De ha őszinte akarok lenni, talán leginkább a lovagok azok, akiket mindig elképesztően menőnek találtam. A középkorban ők voltak a becsület, a bátorság és a nagylelkűség megtestesítői, a gyengék és a nemes értékek védelme pedig olyan tulajdonságok, amelyek szerintem a ma emberének is mondanak valamit. A lovagi kódex e szabályait, a becsületesség és az igazságosság követelményét én is sok esetben követni próbálom. Ettől, hangozzon bármennyire is bénán, egy picit én is lovagnak érezhetem magam.

Persze egy lovagnak fegyverzetre is szüksége van. De mégis: honnan szerezzen ma egy hozzám hasonló kamasz srác ilyet? Keresse fel a legközelebbi fegyverkovácsot? Szerencsére a PT megszabadított az ilyen problémáktól. A délelőtti kreatívírás-foglalkozás után rendszerint fakultatív programok következnek. Gondoltam, megnézem, mi van terítéken – és mikor megláttam a bajvívó lovagokat teljes páncélzatban, nem akartam hinni a szememnek… Lovagok? Itt, a PT-ben? Mint kiderült, az aznapi egyik bemutató középkori harcászattal foglalkozó volt, ahol beavattak a középkori viadalok és a lovagi mindennapok sajátosságaiba. Ami után megtörtént az, amit csak remélni mertem: végre kezembe foghattam egy igazi fattyúkardot! És még egy sisakot is felpróbálhattam.

Talán ennek az élménynek is köszönhető, hogy a másnapi íróműhelyre egy olyan fantasynovellát írhattam egy hős lovagról, ami nemcsak a többieknél, hanem a mentoroknál is nagy sikert aratott.

Csak egy dolgot nem értek: hogyan láttak ki szerencsétlenek azok alól a sisakok alól?!

Lejegyezte: Bárt Roland