Amikor egy kisgyerek felfedezi a világot, mohón és kitartóan szívja magába a tudást és a tapasztalatot. Nincs olyan egészséges totyogó, aki ne állna lábra a tizedik fenékre pottyanás után is. Sajnos ez a lelkesedés később sokaknál megtörik – középiskolai tanárként visszatérő probléma volt a kamaszok motiválatlansága. Az iskolákban rendszerint nincs a gyerekek életkori sajátosságán és érdeklődésén a fókusz, számos tehetség marad parlagon. A PEOPLE TEAM táborainak széles választéka oázisként vár, hogy a nyári szünetben kibontakozz! A tehetséggondozás megtérül. Talán egy olyan hobbiban mélyülhetsz el, ami később is mindig feltölt, és segít átvészelni a nehézségeket. Megismerhetsz hasonló érdeklődésű kortársakat és fiatal mestereket, akiktől tanulhatsz, akiket taníthatsz, akikkel átélheted a közös alkotás örömét. Vagy ki tudja? Leendő hivatásodra is rátalálhatsz.

Zoé fotói

Zoé többnyire az utolsó padban ült, és nem mutatott különösebb érdeklődést sem az írásban jelölt teljes hasonulás, sem a barokk irodalom jellemzői iránt. Sosem zavarta az órát, de nem is volt jelen igazán. Ügyelt rá, hogy teljesítse a minimális elvárásokat, ezáltal tudott igazán láthatatlan maradni. Mert a csendes, közepes tanulók esnek ki leginkább a tanárok látóköréből, hiszen hol a nagyszájú lázadók, hol az eminens kiemelkedők vonják magukra a figyelmünket. Pedig az évek alatt az is világossá vált számomra, hogy a visszahúzódás oka gyakran csak a fokozott érzékenység, ami nemritkán egyéni látásmóddal és különleges tehetséggel is jár.

Egy verőfényes májusi napon, amikor már mindenki szabadulni szeretett volna az iskola falai közül, a magyarórát a közeli parkban tartottuk. Azt a feladatot kapták a diákok, hogy készítsenek a telefonjaikkal olyan fotókat, amelyek kifejezik a megadott szavak valamelyikét. Szabadság, életöröm, könnyűség, ezek közül választhattak – a szóképek tanulására és nem mellesleg a közelgő nyári szünetre akartam rákanyarodni a projekttel. Zoé szemében fény gyúlt, egyetlen órán sem láttam még ilyen elmélyülten dolgozni, mint ekkor. Kitartóan pásztázta a terepet a megfelelő témák nyomában, így nem is voltam meglepve, hogy tőle érkezett be a legtöbb és legkülönlegesebb kép. Alig vártam, hogy az osztálytársak is láthassák.

A pitypangot, amint épp elfújja a szél. Pici madárlábnyomokat a homokozóban. Felrepülő hintát, kislánycopfokat. A hideg kólásdobozon a párát. Padon elnyúló, lusta kamaszok sziluettjét. Idős hölgy ősz haján megcsillanó fényt. Tejszínhabszerű felhőket. Egy kisgyerek élénkzöld, leejtett fagyiját. A lakótelep fölé szálló szappanbuborékot. Az érzékenyen elkapott pillanatok, a fények és a színek mágnesként vonzották az osztálytársak tekintetét.

– Azta, észre sem vettem, hogy voltak ilyen virágok!

– De nagy! Téma lett a lógósokból is!

– Dehogy, mi nem lógtunk, csak modellkedtünk Zoénak!

– Az a haj! Milyen menő a mami!

– Wow, ilyen felhők voltak?

– De szép, á, ha ilyet tudnék!

– Tanárnő, ezeket ki csinálta?

Zoé fülig pirulva hajtotta le a fejét, szerény, visszahúzódó lényének szokatlan volt a siker.

– Mutattad már a képeidet másoknak? – kérdeztem tőle. – Gondolom, sokat fotózol, látszik a rutin.

– Igen, szoktam, a kedvenc hobbim. De sosem hittem volna, hogy rajtam kívül bárkit is érdekelhetnek a képeim.

Attól a naptól fogva számíthattam az együttműködésére, és egyre többet mosolygott. Még akkor is, ha épp nem volt fotós feladat (bár ezek után igyekeztem azért rendszeresen beiktatni ilyet is), többé nem titkolta előlünk az ötleteit és tehetségét, a jegyei pedig látványosan javulni kezdtek.

Zoé kibontakozása nekünk, tanároknak is motivációt adott. Addig nem nyugodtunk, míg be nem indult egy rendes fotószakkör az iskolában, hogy Zoé és a hozzá hasonló diákok lehetőséget kapjanak megmutatkozni és persze fejlődni, tanulni.

Mikor Zoé végzős lett, önálló fotókiállítása nyílt az iskolában. A megnyitón bátran, önbizalommal telve szólította meg az érdeklődőket. Nyoma sem volt a régi gátlásoknak. A szavai most is a fülemben csengenek:

– Évekkel ezelőtt, egy rendhagyó magyarórán történt meg először, hogy nem csak magamnak fotóztam. A képeim témája a szabadság volt, nagyon élveztem a feladatot. Ám ekkor még nem sejtettem, hogy a fotózás valódi felszabadulást jelent majd. Remélem, hogy nektek, akik most a képeimet nézitek, át tudok adni valamit ebből az érzésből.

Sulyok Blanka